Az, hogy valaha Izraelben fogok élni, mint álom, vágy, biztos tudat, vagyis meggyőződés már egészen régen, 2003-ban megfogalmazódott bennem, akkor, amikor először jártam itt.
Nem volt még ország, aminek földjére úgy léptem volna be, mint ide. 2003-ban, a legelső alkalommal csak látogatóba, turistaként jöttem, vallástudománnyal, vallástörténettel foglalkoztam akkor már évek óta, és egyszerűen csak érdekelt az ország, a nép, meg akartam nézni a történelmi helyeket, rá akartam látni a jelenlegi sorsra, megtudni milyenek az itt élő emberek. Izrael. De ez az ország nem azt adta, amire számítottam, hanem egészen mást. Nem ismeretet adott, hanem ébredést. És valami sokkal mélyebbet. Szerelmet. Nem voltam felkészülve erre, azt hiszem, a sorsot megfordító dolgok mindig váratlanul történnek, ha van is előtte sejtelem, az sokszor észrevehetetlen. Annak tűnik. Talán éppen azért, mert túl sok éven át tart a felkészítés és nagyon apró dolgokból épül fel. Szeretettel és kíváncsisággal jöttem persze, és nyitott szívvel, ahogy mondani szokás, csak éppen arra nem számítottam egyáltalán, hogy ezt a nyitott szívemet azonnal betölti a viszonzás – szeretet és kíváncsiság – , és hogy mint két illeszkedő rész, ami elkallódott valahol a fiókban, hirtelen összekerül majd ez a kettő, és egymásra talál. Izrael szelleme és a lélek, ami bennem lakik.
Az El-al járata akkor is, 2003 szeptemberében, kora délután landolt, és ahogy a gép kerekei földet értek, az emberek körülöttem tapsolni és énekelni kezdtek, „Osze shalom bimromav, hu jaasze shalom alénu”. Akkor még a szavakat sem ismertem, a jelentésüket sem, és fogalmam sem volt, miért szökik könny a szemembe azok hallatán. Amikor pedig kinyílt az ajtó, és én csak sodródtam előre a kijárat felé, a lépcsőn lefelé, egyszerűen sírni kezdtem. Nem tudtam, hogy miért. A föld tette? a levegő, ami lágyan ölelt körbe? a fények? a nyári kora délután illata? Ma sem tudom, hogyan történt. Anélkül, hogy itt bárkit ismertem volna, hogy várt volna barát, rokon, és anélkül, hogy tudtam volna hová megyek a következő órákban, hiszen még biztosan lefoglalt szállásom sem volt, egyszerűen csak álltam ott, sírtam a boldogságtól és egy dolgot tudtam, azt viszont teljes bizonyossággal: Hazaérkeztem ide. Egyetlen pillanat volt, nem több. Bizonyosság és biztonság: Itthon vagyok. Végre. Akkor 2003-ban ősszel, a következő három hétben bejártam az ország nagy részét, Jeruzsálemben három egész napot töltöttem, majd Tel-Avivba és Galileába mentem.
Magyarországra visszatérve közvetlenül ezután családfakutatásba kezdtem. Egészen a XIX. század elejéig eljutottam, és megtudtam, hogy anyai ágon a szépanyám Lengyelországból telepedett be, szépapám szintén. 1820 környékén földet kaptak Mohács mellett, és onnantól mindenki keresztény lett. Lengyelországba már nem volt pénzem felmenni tovább kutatni, így csak az interneten néztem meg egyik délután a városka történetét, ahol a felmenőim születtek. Szépapám Bialska Biala településen Krakkó mellett, szépanyám Glogowban. Kevéssé lepett meg a hír, miszerint itt élt az egyik legnagyobb zsidó közösség. A polishjews. org oldalán még az anyakönyvekből származó neveket és adatokat is megtaláltam: Volt ott egy név, Hanna Sokup. Így hívták a szépanyámat is. Talán ő volt. Magyarországra már a lánya Sebelik Anna telepedett be, ő nem, ő ott született és ott is halt meg. Glogow-ban. Német nevén Glottau. Sebelik Anna házassági anyakönyvi kivonatában a születési hely: Glottau im Bohemia. Nagymamám testvére, Vilma néni, akihez rendszeresen feljártunk a szüleimmel, és szinte minden családi ebédet nála tartottunk, az utolsó éveiben nem győzte ismételni a családról való történeteinket, és azt, hogy sziléziai lengyel a származásunk, minden történetben szerepeltette. Amikor a kisvárost megtaláltam az interneten, akkor is nagyon sírtam, a könnyeim a billentyűzetbe csorogtak, sírtam az örömtől, hogy megtaláltam, amit kerestem, és sírtam azért is, mert tudtam, hogy esélyem sincs a szükséges papírokhoz hozzájutni. A családfa kutató ügyvéd hölgy azt mondta kb. félmillió forint lenne, hogy ő felmenjen értük Lengyelországba és kikerestesse őket. Nos, nekem soha életemben nem volt egyben a kezemben félmillió forint szabad felhasználásra… De egy ilyen kiadásnak egyébként sem lett volna értelme, hiszen hatodíziglen a szépanyám után már mindenki evangélikusnak lett keresztelve… Beszéltem Baruch Oberlanderrel, akkor már jártam a Lubavicsiakhoz ünnepekre és beiratkoztam szabadegyetemre is. Baruch azt mondta érdemes lenne felmenni Lengyelországba mégis, mert zsidónak lenni hetedíziglen is érvényes, és zsidónak lenni, az nem múlik el, és hogy ők elfogadják ezt ennyire messzire, visszamenőleg is, sőt az ilyen visszatérés óriási csodának számít! … De addigra én már tudtam, hogy ezt senki nem gondolja így rajtuk, a lubavicsiakon kívül. A kikeresztelkedések igenis számítanak. Mindenhol, mindenkor. Nem volt hát mit tenni. Tudtam, hogy be kell térnem. Ahhoz, hogy visszatérjek, hogy zsidó lehessek, be kell térnem, meg kell tanulnom mindent, amit nem tudok, amit elfelejtettem, amit nem mondtak el nekem, amit nem volt alkalmam megtanulni. Egyetlen dolgot tudtam, hogy nagyon keveset tudok :)…
Valamikor eközben, talán vígasztalásul is, álmokat láttam, olyan álmokat, amiket azóta sem felejtettem el. Az egyik rendszeresen visszatérő álom az volt, hogy egy sivatagban állok, homoksivatagban, ahol a dűnék tetejéről az erős szél elkezdi lehordani a homokot, és ahogy végigsöpör a szél, úgy bukkannak elő a föld alól a régi, bedőlt szürke sírkövek. Ovális, legömbölyített tetejű kövek, rajtuk héber betűk. Akkor még nem is jártam zsidó temetőben… A másik álomban pedig egy hosszú -hosszú földúton mentem, gyalogoltam. Az út egyik oldalán fenyőfák álltak sorfalat, magas, büszke fák. Az út végén egy régi, de egyszerű fehérre meszelt falú házban, polcos szekrények közt asszonyok dolgoztak, és örömmel köszöntöttek, amikor beléptem. Azt mondták, nagyon jó, hogy végre megjöttem, mert most már minden holmit el kell rakniuk, és régóta várnak már rám. Az egyikük azután odakísért az egyik a belső szobában levő polchoz, és a könyvtári kartotékra emlékeztető kis fakkot kihúzva abból előszedett egy selyemkendőt és néhány iratot. Mosolyogva átadta nekem a dolgokat és jó utat kívánt… – Évekkel később, amikor az Élet Menete Alapítványnál dolgoztam önkéntesként, és csoportokat kísértem Auschwitzba, az egyik alkalommal fényes nappal haladtunk át a Krakkó melletti kisebb településeken, dombos, lankás tájakon, ahol fenyőfák nőttek, és a dombok közt földút vezetett át, oldalukon magas, büszke fák álltak sorfalat. Erős déjá-vu volt és ritka. Azonnal visszaemlékeztetett a kép az egykori álomra és pontosan felismertem a helyet…
Még később történt, hogy megismertem egy kántort az egyetemen, aki jól beszélt lengyelül, maga is Lengyelországból származott és amikor elmeséltem neki, amit megtudtam Glogowról és a nagymamámról, nagyon megörült, és beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy Glogow régi többszáz éves zsidó temetőjét nemrég szántották be, a sírköveket elhordták, és a helyén már nem emlékszem pontosan valamiféle építkezésbe kezdtek… Furcsa dolgok ezek… Ahogy a kép összeállt, az olyan volt, mint amikor valaki puzzle-t rak ki, nagyon gondosan, de szépen, kényelmesen…
2004-ben tehát elmentem a budapesti főrabbihoz. A betérés három évig tartott. Csak nekem. Másoknak és azóta, 2007 óta, már csak egy év. Nekem még a főrabbihoz kellett járnom, akkor még csak hozzá lehetett járni felkészítésre, másoknak és azóta már sok helyen betérő tanfolyamokat szerveznek a fiatal rabbik, és a többiek úgy mennek a bét din elé. Nekem havonta egyszer kellett mennem tanulni a Síp utcába, a rabbi hol ráért, hol nem, hiszen közben ünnepek voltak, hászenék és temetések, meg ő amúgy is ráérősen kezelte ezt a dolgot. A teljes Méir Lau könyvet kétszer tanultatta meg velem, minden fejezetből kétszer külön le is vizsgáztatott. Azután végre azt mondta, hogy rendben, látja rajtam, hogy nem adom fel, összehívja a bét dint. Közben én már elvégeztem a kultúratörténet szakot a zsidó egyetemen és felvettek a vallástudományi doktori iskolába is. Már javában oda jártam, amikor végre megkaptam a héber nevem.
De nem vált káromra semmi. Nem panaszként írom ezt. Mindennek rendelt ideje van, mindvégig megpróbáltam ezt elfogadni, ma pedig már tudom. A tanulás közben évente arra spóroltam, hogy jöhessek Izraelbe, apránként az egész családomnak megmutattam mindent, egyszer úgy is voltunk itt, hogy velem volt az összes gyerekem, a lányom és mindhárom fiam, többször pedig úgy, hogy kettesével jöttek velem. Édesanyám halála után, 2010-ben a lányommal és a legkisebb fiammal elhoztuk édesapámat is.
Ezután három év csend következett. Dolgoznom kellett, eladósodtam, igyekeztem kiheverni azt a fájdalmat is, amit anya halála és hiánya teremtett bennem, gyászoltam, ki sem láttam belőle, miközben a két kisebb fiam kamaszodni kezdett, és csak a gondok jöttek velük is. 2012-ben kezdtek a dolgok kisimulni, nagyjából úgy éreztem magam, mint akit padlóra küldtek, de már van annyi ereje, hogy miután magához tér, feltápászkodjon. Elvonszoltam magam a ring szélére, felkapaszkodtam, kiegyenesedtem, és egyik nyár-végi délelőtt levelet írtam, összeszedtem a papírjaimat és beadtam az aliya-kérelmemet a Szochnut-hoz. Következő nyár elején, 2013-ban pedig jelentkeztem önkéntes munkára az egyik kolléganőmmel, aki látni szerette volna Izraelt. Jöttem, felemás érzésekkel, kétségekkel, kérdésekkel. Vajon még mindig ugyanazt jelenti-e az Ország nekem? Három év elteltével, hűvösebb fejjel, meggyötört lélekkel, de éppen ezért talán sokkal reálisabban gondolkodva, igazán kíváncsi voltam és tudni akartam: otthonom-e Izrael? Vajon annak látom-e szándékosan megkeményített szívvel, távol tartva magam az emocionális vonatkozásoktól?! Nem maradt kérdés. A második napra a megérkezésünk után már ugyanolyan otthonosan éreztem magam, mintha sosem mentem volna el innen, mintha itt születtem volna, mintha csak azokat az embereket érteném igazán, akik itt élnek. Júniusban, amikor a 12 nap szabadságunk elteltével visszarepültünk Magyarországra a kolléganővel, engem másnap szárnyak repítettek a Szochnut-hoz. Megszereztem az utolsó hiányzó igazolást, amit az Izraeli belügyminisztérium kért, és alig egy hét után meg is kaptam az sms-t: SIKERÜLT! Ritkán vagyok úgy, hogy sírni és nevetni egyszerre megy nekem, az valami olyan állapot, amiben majdnem megszakad az ember szíve. Emlékszem, ahogy néztem a betűket az üzenetben, nyolc betű és egy felkiáltó jel, éjszakai műszakból mentem haza akkor is, a fáradtságtól szédülten ültem a kis asztalnál, ahogy mindig, és csak sírtam és nevettem, és pontosan tudtam, a hír, a legjobb hír az utolsó pillanatban érkezett… Két nappal voltunk Tisa b’Av előtt… minden értelemben…
2013. szeptemberben pedig valóra vált az álom. Jom Kipur után és Szukkot előtt. Megérkeztem.
Shlomit Avigail
