Izraeli ismerőseim vagy 20, 30, 40 éve élnek itt, vagy friss bevándorlók, mint én. Orsi és Balázs a közbülső kaszt, öt éve érkeztek. Van már némi rálátásuk, de az alija élményeik még frissek. De ami a legfontosabb: lehorgonyoztak itt. Orsival egy éve dolgozunk együtt az Izraelinfoban. Ő Macesz néven a gasztró rovatot rója, de az interjú előtt még nem sokat beszélgettünk. Balázzsal, a férjével se. Róla annyit tudtam hogy „hájtekes”. Most már azt is hozzátehetem: szimpatikus házaspár, jó beszélgető partnerek, sok elgondolkodtató tapasztalattal a hátuk mögött.
Miért döntöttetek úgy, hogy elhagyjátok Magyarországot és miért pont Izrael?
ORSI: Balázs az első perctől kezdve – 14 éve vagyunk együtt – el akart jönni Magyarországról, nem szeretett ott élni. Én viszont nem akartam elindulni, de amikor jött a kedves kis kormányváltásunk egyszer csak lett egy pont a kis életemben, amikor azt mondtam: Én ebben az országban többet nem akarok élni. Akkor elkezdtünk komolyan gondolkodni ezen.Először az volt a terv, hogy Németországba megyünk, mert ott él a nagybátyám. Ő segített volna, de a német nyelvvel meggyűlt a bajunk.
BALÁZS: A héber sokkal egyszerűbb. (nevetés)
ORSI: Én sohasem szerettem Izraelt, és egyikünk sem járt itt soha. Anyósom akkori élettársa, dr Englander Tibor volt, aki 1989-ben újjászervezte a Magyarországi Cionista Szövetséget…
BALÁZS: …baráti viszonyban voltunk, vitatkoztunk, hogy mi a jobb, ha a zsidók egy helyen vannak és támadhatóak vagy ha szétosztva, de hogy Izraelbe költöznénk arról szó sem volt.
Nem volt otthonról hozott zsidó identitás?
ORSI: Sőt! Nagymamám kikérte magának, hogy ő zsidó. A „kaftánosok”-at ! Cikinek érezte, hogy neki bármi köze volna hozzájuk. Sokat mesélt a holokausztról, de például a zsidó ünnepekről nem tudtam semmit. Aztán anyukám elkezdett dolgozni különböző zsidó szervezetekben, a Holokauszt Múzeumban és így egyre inkább kezdett bekerülni az életünkbe ez a zsidó téma és egyre fontosabb is lett. Aztán én elmentem tanulni a rabbiképzőbe – Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem – mert úgy éreztem tök ciki, hogy itt vagyok 18 évesen, elvileg zsidó vagyok, ez nekem valamiért fontos és azért csak meg kéne tudnom, hogy mi ez! Tudtam, hogy nem leszek szociális munkás, nem volt fontos mit tanulok, csak gyorsan legyen meg egy diplomám, egy másod diplomás szak érdekelt és ahhoz kellett valami alap. Az egyetemen, meg a Szochnutnál is lett volna egy csomó lehetőség, hogy elmenjek Izraelbe, de mindig lecsúsztam róla. Vagy pénzünk nem volt, vagy időnk, mindig közbejött valami.
Nem úgy indul, mint egy alija-történet…
ORSI: …aztán egyszer csak azt mondtam Balázsnak: Izrael! Nem veszíthetünk semmit. Félévig támogatást kapunk. Nézzük meg, hogy milyen egyáltalán külföldön élni, és ha nem jön be, maximum tovább megyünk, de akkor már lesz valami tapasztalatunk…
BALÁZS: …én meg rácsaptam az ötletre, hogy végre mehetünk!
Könnyen ment az ügyintézés?
BALÁZS: Nagyon könnyen! Legalábbis ahhoz képest, amilyen történeteket hallok.
ORSI: Az én papírjaim nagyon jók voltak. Azt mondták, ezt meg ezt szerezzem be. Ha egy dolgot kértek én beszereztem öt dolgot. Nem hiányzott semmi. A nagymama folyamatosan kapott pénzt a Soáh után, kárpótlást, abból is megvolt az összes papír. Az eredeti anyakönyvi kivonatában kisatírozta ugyan, hogy zsidó, de azért minden papírja meg volt. Akkor kitalálták, hogy úgy nem mehetünk ki, hogy nem voltunk még Izraelben, hogy menjünk el a sereg önkéntes katonai programjára – SAR-EL program – ami egy háromhetes semmiség. Oké, bár ez iszonyatosan sokba került. Nem volt más csak El-Al: 100 ezer fölött volt a jegy plusz, amit költöttünk, plusz a regisztrációs díjak. De gyorsan ment minden. Június végén találtuk ezt ki, júliusban bementem a Szochnutba, augusztusban kijöttünk erre a programra, októberben megkaptuk az engedélyt és decemberben itt voltunk.
Sillo Sándor
UPDATE:
